Nyolcadik fejezet

 

 

 

Montauk a Barázdafalva melletti erdőbe vezette Liamot. Az erdő szélén megállt, és elővett egy fekete kendőt.

— Mit művelsz? — kérdezte értetlenül Liam.

— Mégis mit gondolsz? — kérdezett vissza Montauk. — Bekötöm a szemed.

— Mi történt veled, Montauk? Hűséges tagja voltam a Karmazsin Karomnak a megalakulása óta. Te is nagyon jó tudod.

Montauk intett az embereinek, akik lefogták Liamot.

— Tudom, hogy a kezdetektől velünk vagy, Liam. Ezért döbbentett meg annyira az árulásod.

Liam csak ímmel-ámmal tiltakozott a bánásmód ellen.

— Miféle árulás? — hüledezett.

— Ezt akarjuk kideríteni. Most pedig engedelmeskedj, különben erőszakhoz kell folyamodnom. — Ezzel Montauk meglengette a kezében lévő kendőt.

Liam hagyta, hogy a férfi bekösse a szemét. Bár nem nagyon tehetett volna ellene semmit, mert erősen fogták a karját. Szorosan lekötözték a szemét. Ezután hátrafeszítették a karját, és bilincset csatoltak rá.

— Fogoly vagyok? — kérdezte. Megmozgatta a csuklóját, de a lánc alig engedett neki mozgásteret.

— Valami olyasmi. Sosem lehetünk elég óvatosak — felelte Montauk.

Az egyik fickó hátulról meglökte Liamot.

Sokáig néma csendben gyalogoltak. Csak az erdő talaján összegyűlt tűlevelek ropogtak a talpuk alatt. Liam a lépteit számolta. Így akarta elterelni a gondolatait. Fogalma sem volt, hogy hová viszik, és mit terveznek vele. Amióta Ryder meghalt, az élete a feje tetejére állt. Képtelen volt fogódzót találni, csak ide-oda sodródott az eseményekkel. Mintha kívülről szemlélte volna a saját életét. Akárcsak egy bábjátékot. A történet akkor is elérkezik a végéhez, ha ő nincs is ott a nézők között.

Elkalandoztak a gondolatai. Már nem számolta a lépteit. Azokra az időkre gondolt, amikor ebben az erdőben bújócskázott Ryderrel. Ryder is mindig bekötötte a szemét, majd megpörgette, hogy elszédüljön, és akkor elbújt.

Liam mindig is utálta a szédülés kellemetlen érzését. Folyton hányingere lett, ami csak lassan múlt el. De magát a bújócskát élvezte. Akkoriban még nem jártak egy társaságba. Ő még iskolás volt, Ryder pedig már elkezdett segíteni az apjának a földeken. Egyre kevesebb idejük maradt egymásra, ezért amikor játékra került a sor, Liam mindenbe beleegyezett, amit Ryder javasolt. Liam mindig is csak Ryderben bízott. Ő volt az egyetlen, aki minden helyzetben kiállt mellette. Ugyanezt a szüleiről már nem mondhatta el. Rá kellett döbbennie, hogy Ryder jelentette az egyetlen fogódzót az életében.

— Bárcsak itt lennél! — suttogta.

— Mi? — Montauk azonnal felkapta a fejét. — Hangosabban!

— Nem szóltam — mondta Liam.

— Pedig jobb lesz, ha beszélsz. Sok mindent kell majd megmagyaráznod.

Az egyik alak megfogta a kezét, és megállította. Montauk durván lerántotta a szeméről a kötést.

Egy tisztáson álltak. Az ősi, elhagyatott druidakör közepén: Dowmore Glen. Liam még sosem találkozott a misztikus druidákkal, akik állítólag a Duhlnarim körüli erdőkben éltek. Sőt, senki sem látta még őket, mégis hittek a létezésükben, és igaznak tartottak minden legendát, amelyek a titkos szertartásaikról keringtek.

Liam mindig is hitt a létezésükben. Így könnyebben meg tudta magyarázni az állatok különös viselkedését telihold idején, és a szokatlanul bő termést a száraz évszakokban. Amit életében látott és hallott azok meggyőzték őt a druidák létezéséről.

Alacsony kőfal vette körül a tisztást. Az idő vasfoga már kikezdte a köveket. A szélük lekerekedett, és vízmosta repedések jelentek meg rajtuk. Sűrűn benőtték már a kúszónövények, de az elhagyatott, romos épületekkel ellentétben ezek a növények szabályos mintát alkottak. Nem bekebelezni akarták az ember emelte falat, hanem díszíteni.

Négy monolit magasodott előttük Ugyanazt az sötételf nőt vésték mind a négy oszlop felszínére. A nő meztelenül táncolt, de hosszú, dús haja úgy hullámzott, hogy eltakarja az intim részeit. Bár Liam nem értett a vallás dolgaihoz, azt kitalálta, hogy az alak csakis Eilistraee lehet.

A véset mind a négy monoliton egy kicsit más volt, de a motívum ugyanaz maradt: Eilistraee fél lábon állt, és egy kardot tartott a feje fölé. A hold fényesen ragyogott a háttérben. A vésetek a tisztás közepét nézték, mintegy felügyelve az ott történteket.

Liammal szemközt három óriási tölgy hajolt a fal fölé. Egészen a tisztás közepéig benyúltak. Az ágaik összegabalyodtak, mint az egymásba fűzött ujjak. Liam egész életét a növénytermesztéssel töltötte, de ehhez foghatót még sosem látott. Úgy tűnt, hogy a tölgyfák a növekedésük egy korai szakaszában összenőttek, hogy természetes tetőt vonjanak a druidakör fölé.

A Karmazsin Karom tanácsának hat tagja várakozott a tölgyfák alatt. Általában szavazással döntöttek a vitás ügyekben, az összes tag jelenlétében, amikor is mindenki szavazhatott. Mindamellett a tanács volt a szervezet legfőbb döntéshozó szerve.

A tanácstagok kétoldalt álltak, hármas csoportokban. Középen nem állt senki. Ryder volt a tanács feje. Senki nem foglalta el a helyét, tiszteletből. A helyzet komorsága ellenére melegség járta át Liam szívét. Egy kissé megnyugodott. Tudniuk kell, hogy nem áruló. Ugyanolyan tisztelettel bánnak majd vele, ahogy Ryderrel tették, gondolta.

A fal mentén a Karmazsin Karom tagjai várakoztak. Liam mindenkit ismert. Találkozott velük a gyűléseken, sőt némelyekkel együtt is harcolt Purdun ellen. Végighordozta a tekintetét rajtuk.

A tagok mögött, az erdő homályába bújva, de hallótávolságon belül számos különös alak látszott. Egy kivételével mindannyian vastag, sötét köpenyt viseltek. Liam nem tudta megszámolni őket, mert együtt mozogtak az árnyékokkal. Csupán ketten tűntek ki közülük. Az egyikük azért, mert nem hordott csuklyát, a másik azért, mert az ő köpenye vérvörös színű volt.

Liam hosszan nézte őket, és úgy döntött, hogy féltucatnyian lehetnek. A csuklya nélkülit nem ismerte, a többiek arcát pedig nem látta. Nyilvánvaló érdeklődéssel nézték az eseményeket.

A bilincs vágni kezdte a csuklóját. Megmozgatta a kezét, hátha az segíthet.

Türelmesen várakozott. Ha a tanács árulásról akar beszélgetni, akkor árulásról fog beszélni nekik.

Montauk átlépett az alacsony kőfal felett, és a kör közepére állt. Elment a tagok mellett, és csatlakozott a tanácshoz.

Liam gyomra összerándult.

— Montauknak adtátok Ryder helyét a tanácsban? — kérdezte elkeseredett hangon.

A tanácstagok mind lesütötték a szemüket. Montauk kivételével, természetesen.

— Mennyi ideig vártatok a halála után? — kérdezte Liam. Elviselhetetlen szomorúság ülte meg a lelkét. — Egyetlen napig? Vagy esetleg egy tíznapig?

— Nem erről van szó, Liam — mondta egy pocakos alak Montauk mellett.

— Akkor miről van szó, Meirdan?

A pocakos fickó beletúrt szürke szakállába, hogy egy kis időt nyerjen, amíg rendezi a gondolatait.

— Úgy gondoljuk... Nos hát... — megköszörülte a torkát, és nagy levegőt vett. — A bátyád is így akarta volna.

— Honnan tudod, hogy Ryder mit akart volna? — fakadt ki Liam.

— Elég! — emelte fel a hangját Montauk. — Nem a tanács tettét kell most megvitatnunk, hanem a tiédet!

— Igen, igen — helyeselt Meirdan. Örült, hogy elkerült róla a figyelem. — Magyarázatot kell adnod nekünk.

— És mit magyarázzak meg? Azt, hogy hogyan csaltak tőrbe minket? Azt, hogyan ölték meg Rydert, amikor a testőrök...

— Kezdd azzal, hogy miért mentél a Zerith erődbe, és miről beszéltél Purdunnal? — szakította félbe Montauk.

A Karmazsin Karom tagjai dühösen felmordultak.

— Fogolyként vittek el. Nem volt más választásom.

— Nem is álltál ellen? — kérdezte Meirdan.

— De igen. Azzal fenyegettek, hogy rám gyújtják a házat. Samira és az anyám is bent tartózkodott. Gondolom, mindannyian feladtátok volna magatokat, hogy védjétek a családotokat.

— Akkor miért nem áldoztad fel magad Ryderért? — kérdezte Montauk.

Liam hirtelen támadt gyűlöletet érzett iránta.

— Miért nem veszed le a bilincset, és teszed fel ismét a kérdést?

— Ugyan, Liam. Csak azt próbálom kideríteni, hogy mi történt valójában.

— Tőrbe csaltak minket, Montauk — dühöngött Liam.

— Tudták, hogy lesben állunk, és előre felkészültek. Túlerőben voltak. Amikor körbevettek, Ryder odébb taszított, hogy megvédjen. — Elszorult a torka. Maga előtt látta Rydert, miközben az egyik testőr felhasítja a hasát. — Megmentette az életemet, és könyörgött, hogy meneküljek el. — A fal mentén sorjázó tagokra nézett, és Kharl felé bökött a fejével. — Kérdezzétek meg Kharlt! Ő látta az egészet. Ő is ott volt.

A Karmazsin Karom tagjai összesúgtak. A háttérben figyelő alakok éppoly mozdulatlanul füleltek, mint addig.

Montauk kilépett, és felemelte a kezét. Azonnal csend borult a tisztásra.

— Ne kerüld meg a kérdést! Mit mondtál Purdun nagyúrnak? Mit tud a Karmazsin Karomról?

Liam büszkén felszegte az állát.

— Semmit sem mondtam neki!

— Biztosan akart tőled valamit a báró — folytatta Montauk.

Liam nagy levegőt vett, és a feszülten figyelő társaira pillantott. Fogalma sem volt, mi lesz ebből az egész kihallgatásból.

— Igen, akart.

— És mit akart? Ki vele! — követelte Montauk.

— Munkát ajánlott.

— Miféle munkát?

— Azt akarta, hogy csatlakozzak a testőrséghez.

A tagok ismét összesúgtak.

Montauk gúnyosan felkacagott.

— Azt akarod mondani, hogy a báró erőszakkal elvitetett az erődbe, ahol felajánlotta, hogy csatlakozz a testőrséghez, miután megtámadtad az egyik hintóját?

— Pontosan — bólintott Liam.

— És mit feleltél?

Liam kihúzta magát.

— Azt feleltem, inkább meghalok, mintsem elfogadjam ezt a mocskos ajánlatot!

A Karmazsin Karom tagjai felkiáltottak.

— Ez ám a legény! — dicsérték.

Montauk szemrehányó pillantást vetett rájuk, mire azonnal elhallgattak.

— És miután ezt felelted neki, egyszerűen elengedett? Meg sem büntetett? Nem akarta, hogy eláruld neki a szervezetet? — Montauk körbefordult, hogy az összes tagra vethessen egy pillantást. — Nos, én nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak, de én egy szavadat sem hiszem.

Liam is körbehordozta a tekintetét azokon, akiket eddig a barátjának vélt. Vádlón néztek vissza rá. Még Kharl is megvetette, aki nem is élhetne, ha akkor nem menti ki a csatából.

Valami zaj hallatszott Liam háta mögül.

Valaki felkiáltott.

— Purdun emberei! Futás!

Néhányan szitkozódni kezdtek, és egyszeriben felbolydult a tisztás.

A tapasztaltabbak védvonalat vontak, hogy a fiatalok elmenekülhessenek. A tanácstagok azonnal fedezékbe húzódtak.

Liam megfordult, de előbb vetett még egy utolsó pillantást a háttérben figyelő furcsa alakokra. Már csak ketten maradtak. A csuklya nélküli és a vörös köpenyes ugyanolyan unottan nézte őket, mint az egész tárgyalás alatt. A következő pillanatban megfordultak, és végtelen nyugalmat sugározva elsétáltak. Négy szürke farkas ugrott ki a fák és bokrok takarásából, és utánuk iramodtak.

Liam elmerengett a jelenésen, de a harci íjak pendülése visszarántotta a valóságba. Tucatnyi állig felfegyverzett testőr rohanta le a tisztást.

— A szentségit! — szitkozódott, majd futásnak eredt. A védvonal felé igyekezett, ahol a többiek is meghúzták magukat.

A nyílpuskások az alacsony fal mögött lapultak, harcra készen. Liam mögéjük akart bevetődni. Amikor a falhoz ért, felhúzta a lábát, hogy átlibbenjen felette, de Montauk váratlanul előtte termett. Az álnok, aki átvette Ryder örökét, megtaszította. Liam már a levegőben volt, amikor a támadás érte. Elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt esett. Megbilincselt kezével természetesen nem tudta tompítani az esést. A derekára esett. Csípője megreccsent, éles fájdalom hasított belé, és elhomályosult a látása. Csak tompán érzékelte a vigyorgó Montaukot.

— Ez a te vétked! — nyáladzott. Elővett egy tőrt, és döfésre emelte. — Elárultad a Karmazsin Karmot, és szégyent hoztál tulajdon bátyádra!

Liam szíve a torkába ugrott. Maga alá húzta a lábát, a kezével megpróbálta feltolni magát, de elcsúszott a tűleveleken, és visszaesett.

— Ég veled — mondta Montauk.

— Lövedék! — kiáltott fel valaki.

Abban a pillanatban nyílzápor hullott a tisztásra. A zöme ártalmatlanul pattant le a kőfalról, de pár nyílvessző célba talált.

Montauk felsikoltott, a karjához kapott, és megtántorodott.

Az egyik nyílvessző megsebezte. Két nyílpuskás kibújt a fedezékből, hogy segítsenek rajta. A legtöbben időközben elmenekültek. Csak a veteránok maradtak, és persze Montauk.

— Vissza! — kiáltotta az iménti nyílpuskás.

A Karmazsin Karom tagjai lassan hátrálni kezdtek, de ügyeltek, hogy fegyvereiket a rohamozó testőrökön tartsák. A megfelelő pillanatban kilőtték a lövedékeiket, majd megfordultak, és futásnak eredtek.

Liam ismét megpróbált talpra állni. Ezúttal egy nyílvessző hegye késztette meghátrálásra.

— No lám! Csak nem a régi jó Liam barátunk az?

Liam felnézett, és Kősulyok kapitánnyal találta szemben magát.

— Nos, meggondoltad a báró ajánlatát? — kérdezte mosolyogva. — Bár ahogy a dolgokat elnézem, nem maradt más választásod.